2012. május 12., szombat

Leiner Laura: Szent Johanna Gimi 5 - Remény

Hogyan találtam rá: Egy csomó jót olvastam még anno az első részről, aztán egyszer csak szembe jött velem a könyvtárban, és kivettem.


Fülszöveg:
Új tanév, új osztálytárs, új konfliktusok, új és régi barátságok, új és régi szerelmek... A 11/b-ben továbbra is „zajlik az élet”, miközben többek között az is kiderül, hogy mi történt a párizsi csereutazáson, hogy kicsoda Jérome és Benoit, és vajon ki lopja Dave személyiségét, hogy miért veszélyes a Gomba, hogy Zsák kibe lesz szerelmes és Cortez miért törli ki az összes ismerősét a Facebookon... na és persze, hogy Reni kitől kapta a nyakláncot meg a gyűrűt...

Reninek is újabb kihívásokkal kell szembenéznie, de úgy tűnik, egyre jobban felnő hozzájuk...


Előre szólok, hogy ez a kritika „enyhén” spoileres lesz, tehát ha valaki még nem olvasta, és kíváncsi rá, akkor ezt csak a saját felelősségére olvassa.
Őszintén bevallom, hogy elég vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, ahogy a sorozat korábbi köteteivel is. Kezdjük mindjárt ott, hogy néhány mondatban összegezni tudom, hogy mi történt a főszereplővel öt kötet alatt: Reni (a főszereplő csaj) kilencedikben első pillantásra beleszeret az osztálytársába, Cortezbe. Csorgatja a nyálát a srác után, de amikor végre történne valami köztük, valami totál logikátlan dolgot cselekszik, aztán egymásra se néznek, de a csaj még mindig odavan a srácért. Ez úgy jó párszor megtörténik, aztán az ötödik kötet végén összejönnek.

Most akkor jöjjön egy kis jellemzés a fő karakterekről.

Cortez nagyon-nagyon jóképű, deszkázik, iszonyú menő, beszél egy csomó nyelven (de azért pocsék tanuló), jó hangja van, irtó jól gitározik, gyönyörűen rajzol, minden lány odavan érte, rendes, még véletlen se nagyképű… Soroljam tovább? Egyszóval ő az a tökéletes pasi, akit a legtöbb lány megálmodik magának. Nem mondom, hogy ez hiba a szerző részéről, mert végül is létezhet ilyen pasi, és még az is lehetséges, hogy beleszeret egy Reni kaliberű csajba, de kicsit abszurd a karaktere ahhoz képest, hogy a sorozat szlogenje az, hogy srácok, akik olyanok, mint te.

Reni irodalombarát, könyvmoly lány, akinek jók a jegyei, és egyáltalán nem menő. Ja, é tipikus Mary-Sue (ha esetleg valaki nem tudná, mi az: http://im.netai.net/index2.php?id=7ak by Isobel, Khim).
„Mary-Sue-k rendelkezhetnek akármilyen külsővel és belsővel, de két dologban egyeznek: az író imádja őket írni, az olvasó pedig utálja őket olvasni. A velejáró tünetegyüttes az olvasó részéről: mély sóhajtások, szemkörzések, durvább esetben akár dühkitörések is, főleg, ha egy számukra szimpatikus karaktert szorít háttérbe Mary-Sue.„

Na, Renitől az összes tünet előjött, és nem is egyszer. Egyszerűen mind az öt kötetből őt rühelem a LEGJOBBAN. Mi az oka ennek? Nem is lenne baj azzal, hogy okos, sokat olvas és szerelmes a suli legmenőbb srácába. A probléma ott kezdődik, hogy epekedve vágyik arra, hogy Cortez akár csak egy szót szóljon hozzá, de nem, még véletlenül se merne kezdeményezniegy ici-picit sem, hanem esténként hosszú-hosszú órákat bőg a párnájába, bár ez szerencsére az ötödik kötetben már ritkán fordult elő. A másik: annyit, de annyit panaszkodott arról, hogy milyen béna cuccai vannak. Könyörgöm az anyukájával vásárol és egyke (egyébként nem tudok olyan szereplőt mondani a regényből, akinek egynél több testvére lenne), akkor meg mért nem vesz jó cuccokat? Nem hiszem, hogy két jó állással rendelkező szülőnek gondot okozna anyagilag menő ruhákat venni az egyetlen lányuknak. A harmadik: nincs a világon olyan nem fogyatékos ember, aki ennyire bénán rajzolna. Ez egyszerűen lehetetlen, és teljesen abszurd. Könyörgöm, egy felismerhető falevelet még egy óvodás is képes rajzolni, nemhogy egy kitűnő tanuló gimnazista. Én is nagyon béna vagyok rajzból, de amit a szerző művelt Renivel a rajzórákon az LEHETETLEN. Plusz még ugyebár Reni okos, akkor meg hogy nem képes rájönni, hogy mit jelent az, hogy rajzoljanak az őszről vagy a télről? Rajzórára mindig leszívták az agyát az ufók, vagy mi? Ja, és olyan logikátlan dolgokat művel, hogy az egyszerűen hihetetlen. Egy csomó ideig sóhajtozik a srác után, aztán amikor az beszélne vele, és összejövés szag van a levegőben, akkor egyszerűen hátat fordít, és bemegy a könyvtárba. Oké, tudom, hog Arnold búcsú partija, meg minden, de csak tíz percről lett volna szó. Nem mondom, hogy én otthagytam volna a legjobb barátomat, de ahogy korábban Renit lefestette a szerző, ez lett volna a következetes a részéről.

Van még valami. Alighogy összejött Cortezzel, máris azzal gyötri magát, hogy Cortez ilyen menő, meg olyan menő, és mi lesz, ha dobni fogja? Ehhez inkább nem is fűznék további kommentárt, szerintem mindenki rájött, hogy mi bajom van ezzel…

Szóval a csaj SZÁNALMAS (nem úgy, mint egy kismadár, akinek eltört a szárnya, hanem a másik értelemben) és az ellentmondások tárháza.

Ezek után gondolom, mindenkiben felmerült a kérdés, hogyha ennyire nem bírom a főszereplőt, akkor mégis mért olvastam el öt kötetet, és mért nem azt írtam az elején, hogy nem tetszett a könyv.

Az ok egyszerű. Az irritáló főszerelő ellenére a szerző nagyon jól ír, az összes mellékszereplő szerethető, nincs bennük akkora lehetetlenség, mint a két főszereplőben (oké, Virág annyira ostoba az összes tárgyból meg a megszólalásai alapján annyira retardált, hogy szinte lehetetlen, hogy franciából meg annyira jó, hogy felvegyék magániskolába, de ettől most eltekintek). Plusz akkora viccek, meg komikus helyzetek vannak, hogy szakadok a röhögéstől, és Reni ellenére alig bírom letenni a könyvet.

Az is nagyon tetszett, hogy Kinga és Zsolti összejött. Én végig szurkoltam nekik, és rajtuk nevettem a legtöbbet.
Az írónő

Mondjuk Leiner Laura elég naiv, ha azt gondolja, hogy a diákok csak tizenegyedikben kezdenek el cigizni, és akkor is csak ketten, meg egy magyar gimnázium nem egészen olyan, amilyennek ő lefestette. Jó, pesti magániskolában még nem jártam, de nem hiszem, hogy ennyire nagy különbség lenne… Meg úgy kábé semmi szó nem olt a drogokról, az alkoholról és a szexualitásról. Amilyenek mostanában az emberek, Reni helyében én nem amiatt aggódtam volna, hogy Cortez másik lánnyal csókolózik, de ez a naivság nem gáz, nem kell mindennek erről szólnia, csak megjegyeztem, hogy mostanában sajnos elég nagy hangsúly van ezeken egy gimnazista életében.

Kinga ízig-vérig maximalista, okos és szép lány, aki mindig kimondja, hogy mit gondol és félelmet kelt az emberekben. A megszólalásain és a tettein nagyon sokat lehet nevetni, de mégse komikus, mert mindig tudja mit akar, és Renivel ellentétben soha nem fordul ki önmagából egyik pillanatról a másikra.

Azzal zárnám, hogy az idegesítő főhős ellenére szerethető, szórakoztató történet, és el fogom olvasni a következő részt. A mellékszereplőkért és a szerző stílusáért maximálisan megéri, és most már arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon mi történik Cortez és Reni kapcsolatával.

Pont: 4/5
Borító: 4/5 (az eddigi legjobb)
Kedvenc szereplő: Kinga
Kiadás: Ciceró, 2011
Oldal: 488

2012. május 8., kedd

Veronica Roth: A beavatott






Nyomokban spoilert tartalmaz!

Hogyan találtam rá:
Láttam, hogy előkészületben van a Cicerónál, a borítójába azonnal beleszerettem, aztán utánanéztem, és kiderült, hogy külföldön nagyon híres a könyv, ezért úgy döntöttem, elolvasom, és az YA olvasókörben is pont most van terítéken, így belevágtam.

Fülszöveg: 
Beatrice Prior a távoli jövő Chicagójában él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e – vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.
Az az érdekes ebben a könyvben, hogy van egy rakatnyi hibája, amikkel tökéletesen tisztában vagyok, ennek ellenére mégis sikerült magába szippantania, és abba az állapotba kerültem, hogy nem érdekelnek a hibák, mert nekem ez tetszik, teljesen odavagyok érte és kész.

A fülszöveg szerint a történet a jövő Chicagójában játszódik, de igazából erre semmi utalás nincs a könyvben, még az sincs konkrétan megemlítve, hogy a szereplők a Földön élnek, szóval ha valaki nem bírná Chicagót, akkor nehogy emiatt ne olvassa el a könyvet.

Szerintem a fülszöveg elég hatásvadász, de az tény, hogy figyelemfelkeltő, és legalább a sztori egyetlen poénját se lövi le. Igazából az a hatalmas döntés, amit emlegetnek, annak egyáltalán nem meglepő, aki életében legalább egy könyvet elolvasott már, de kezdjük az elején.
Az írónő

Van egy próba, amit mindenkin elvégeznek, és ezzel megállapítják, hogy melyik erény gyakorlására hajlamos. Csakhogy Beatrice-nél nincs minden rendben, mert kiderül, hogy több erényre is fogékony, az az Elfajzott. Ettől a próbától függetlenül azonban bármelyik csoportot ki lehet választani.

Beatrice Önfeláldozónak született, de hosszú belső vívódás után arra jut, hogy ő túlságosan önző, ezért csoportot vált, és a Bátrakat választja. Ezután részt kell vennie egy kiképzésen, ahol a többi felavatottal együtt pontozzák őket, és sorrendet állítanak fel, ugyanis csak az első tíz fiatalt avatják be a Bátrak közé. A többiek csoportnélkülivé válnak, az az a társadalom peremére kerülnek.

A csoportváltók kiképzője egy Négyes nevű srác, aki mindössze két évvel idősebb a felavatottaknál. Négyes eleinte nagyon zárkózott és rettenthetetlen, akinek ráadásul a világszemlélete is szimpatikus, vagyis tipikusan az a férfi főszereplő, akibe a nő olvasók kilencvenkilenc százaléka beleszeret. Én sem vagyok ez alól kivétel, úgyhogy igyekszem visszafogni magam, és nem ömlengeni róla, de azt le kell szögeznem, hogy nagyon cuki, és már érte megéri elolvasni a könyvet.

A kiképzés közben Tris (Beatrice ezt a nevet választja magának, amikor a Bátrakhoz kerül) egyre több mindent tud meg arról, hogy mit is jelent Elfajzottnak lenni, és egyre közelebb kerül Négyeshez.

Igazából a képet elég könnyen össze lehet rakni, ahogy haladunk előre, de Trisnek ez csak késve sikerül. Azon nagyot néztem – aztán meg röhögtem -, amikor azt mondta, hogy rájöttem néhány dologra, és elkezdi sorolni őket. Igen – gondoltam -, erre már én is rájöttem. Azt x mondta meg, azt meg y csinálta. Mi ebben a meglepetés?

A finálé pedig nekem személy szerint bejött, bár egy kicsit túlzónak éreztem, ahogy Tris átment terminátorba, és legyőzte a zombi sereget, de ezt leszámítva tetszett.

A történet része tehát nagyon bejött, bár voltak elég kiszámítható részek. (Például Négyes kiléte.)
A második rész borítója

A karakterek jól kidolgozottak, és mindegyikükkel tudtam azonosulni. Még a negatív szereplőkkel is, és itt nem azt kell érteni, hogy túl jók a gonosz státuszhoz, mert elég ellenszenvesek, csak meg lehet érteni a motivációjukat, és nem azt tartják szem előtt (persze ez is benne van a pakliban), hogy a senki (legalábbis eleinte az) főszereplőnek minél rosszabb legyen. Régen voltam már ennyire megelégedve egy könyvben úgy összességében a kerekterekkel, mint Rothéival, és ezért minden tiszteletem az írónőé.

A szerelmi szál is nagyon tetszett. Nem úgy indult, hogy a csaj meglátta a pasit, és áááh, kiugrik a szíve a mellkasából, lepkék röpködnek a gyomrában, és senki másra nem tud gondolni stb., hanem szépen lassan melegedtek össze, és ébredtek rá az érzéseikre, ami ebben a regényben pont jó volt. Mondjuk a végére Négyes egy kicsit túl nyálas lett, de még ez se von le túl sokat a szememben, elnézem neki aprócska botlásként.

Legvégül megemlíteném a könyv hangulatát, ami már a legelején elvarázsolt. Ez a hatás sajnos a vége felé kicsit lanyhult, de még akkor is nagyon tetszett.

Főként azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretik a disztópiát, nem esnek kétségbe, ha a két főszereplő nem tart hatalmas csókcsatákat az első ötven oldalon, és el tudják nézni az apróbb bakikat. Szerintem fiúk számára is emészthető (ezt még letesztelem majd az öcsémen).

Annyira a könyv hatása alá kerültem, hogy rögtön írtam a Cicerónak, hogy mikor adják ki a második részt, és azt a választ kaptam, hogy várhatóan ősszel.
A másik fajta borítók

Pont: 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Négyes
Kiadás: Ciceró, 2012
Oldal: 440

2012. május 2., szerda

Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu


Nagyon tetszik a borító. Olyan érzésem van tőle,
mintha egy mesébe csöppentem volna,
Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu (Második Atlantisz II)

Hogyan találtam rá: Megnyertem egy facebookos sorsoláson, még karácsony körül, csak eddig valahogy nem volt hangulatom elolvasni.

Fülszöveg:
Tíz évvel járunk az első kötet, a Második Atlantisz eseményei után. Hőseink felnőttek, és problémáik már nem kamaszos botorságok, hanem a felnőttkor jóval komolyabb gondjai.
Azaész, miközben attól tart, hogy varázsereje ismét rossz útra téríti, kénytelen azzal is szembenézni, hogy édesapja betegsége miatt hamarosan rászáll a korona.
Aengus a pilisi erdő mélyén rálel egy eddig ismeretlen tündérkolóniára, ahol az őskori matriarchális társadalmak törvényei uralkodnak.
Szerelemmel és árulással egyaránt meg kell küzdenie, miközben megpróbál változtatni a magyarországi tündérek évezredes, kegyetlen szokásain. 
Santorinin feltűnik Lucien, Spiro féltestvére, hogy híres bátyja találmányai után szaglásszon, ő pedig többre bukkan, mint legvadabb álmaiban képzelte volna. 
Az emberi kapzsiság lelepleződéssel fenyegeti Atlantisz városát, ahova a gaztevők útja a pilisi tündérek aljas kihasználásán keresztül vezet.
Vajon fel tud-e nőni Azaész az uralkodás sellőt próbáló feladatához? Sikerül-e ismét megmentenie Atlantiszt, és felelősségteljes uralkodóvá válni? És miféle titkot rejt az a norvég barlang, amely képes az egész tündértársadalom életét egy szempillantás alatt megváltoztatni?

Elég érdekes ötlet volt úgy belekezdeni, hogy nem olvastam az első részt, de úgy voltam vele, hogy mégiscsak tíz évvel járunk az első rész után, csak nem leszek teljesen elveszett, és tényleg nem voltam. Oda kellett ugyan figyelnem, főként az elején, amikor megismertem egy csomó új szereplőt, és az első harminc-negyven oldalon csak úgy kapkodtam a fejem, hogy ez ki, és az ki. A pocsék névmemóriám ellenére körülbelül ekkorra sikerült beazonosítanom mindenkit. Persze ott volt az a hátrány is, hogy nem ismertem a Második Atlantisz történéseit, és a főszereplők sokszor visszautaltak rá, ami eleinte zavart, de hamar elkezdtem élvezni, hogy összerakosgathatom a darabokból, mi történt korábban, és valamennyivel a könyv vége előtt teljesen összeállt a kép.
Az írónő
A történetet meglepően szokatlan módon írta meg a szerző (legalábbis én nem gyakran találkozik ilyesmivel), ugyanis nagyon gyakori a narrátor váltás (négy-öt oldalanként előfordul). Minden pozitív főbb szereplő szemszögéből olvashattam legalább egyszer, de néhányszor még az egyik gonosz karakter szemszögével is találkoztam, aki nem is volt igazán gonosz, inkább dühös és elkeseredett.
A könyv erőssége egyértelműen az, hogy csak úgy pörögtek az események, és a szerző alig hagyott időt, hogy feldolgozzam az újabb és újabb információkat. Ja, de hagyott, amikor Azaész jó sokszor elmondta, és elgondolta, hogy mennyire fél használni a hatalmát, nehogy visszasodródjon a „Sötét oldalra”. Ez egy kicsit idegesített, mert bár megértettem Azaészt, de Elellel értettem egyet, miszerint nem kell félnie az erejétől.
A történet azzal kezdődik, hogy Elel (Azaész felesége, Atlantisz hercegnője, a történet egyik főszereplője) kisöccse, Patrikot, akinek az anyja tündér, az apja pedig ember elrabolják. Mindenki azonnal a keresésére indul, és végül Aengus (az írországi tündérek trónörököse) és Spiro (Nobel-díjas fizikus) talál rá a pilisi erdő mélyén egy tündérfaluban, amiről eddig senki nem is tudott. Még a fajtársaik, az írországi tündérek sem.
A falu körülbelül száz fős, és matriarchális a társadalom, tehát a férfiakat teljesen elnyomják a nők. Nemhogy nem szólhatnak bele a falu vezetésébe, de még azt se dönthetik el, hogy kit választanak a párjuknak, és csak aljamunkát végezhetnek.
Aengus végül ott marad azzal a feltétellel, ha a tündérek elengedik Patrikot és Spirot, mert felkeltette az érdeklődését az egyik ottani lány, Csenge.
Bár Csenge eleinte elérhetetlennek mutatja magát, de végül kiderül, hogy ő se tud ellenállni Aengusnak, és segítenie is kell a népének, ugyanis a pilisi tündérek hatalmas problémával küzdenek…
Eközben Azaész és Elel Santorinin nyaralnak, ahol feltűnik Lucien, Spiro öccse, aki csak nemrég jött rá, hogy a görög tudós a bátyja, mert a főnöke megfenyegette, hogyha nem kémkedik, akkor kirúgja, és neki meg szüksége van a pénzre a tolószékes kislánya miatt, ezért a lelkiismerete szava ellenére elvállalja a feladatot. Ez a kutakodás viszont nagyon-nagy bajba juttatja Azaészt.
Szóval van bonyodalom bővén, és még a huszadáról se meséltem annak, ami történt.
A karakterek szerethetőek, és valahol mindegyikük motivációja érthető, bár egyszer-kétszer úgy éreztem, hogy túlságosan egyformák, amikor a saját szemszögükből látják a dolgokat, és teljesen mások, amikor nem ők vannak a középpontban.
Csenge és Aengus
A párbeszédekkel volt egy kis bajom, ugyanis a szerző nagyon igyekezett életszerűre festeni őket, csak ezzel néha túlzásba esett, és pont az ellenkező hatást érte el, mint amit ki akart váltani.
Az is zavart egy kicsit, hogy Spirót és a fiát, Stavrost folyton letorkolták a szereplők, hogy hagyják már ezt a tudományos halandzsát, nem értenek egy szót sem, közben én mindent értettem abból, amit mondtak, pedig még csak gimnazista vagyok, a szereplők meg már felnőtt emberek, szóval elég érdekes értelmi szinten állhatnak… De végül is ez nem akkora hiba, hiszen nem várhatjuk el egy írónőtől, hogy a szereplője teljesen úgy beszéljen, mint egy igazi zseni. Az mindenképpen jó pont, hogy legalább megpróbálta.
Összességében tetszett a könyv, és sikerült teljesen kikapcsolnia, bár az biztos, hogy kell hozzá egy bizonyos tündéres hangulat. Nem mondom, hogy a kedvencem lett, de a folytatást mindenképpen el fogom olvasni, ha megjelenik.
Főként azoknak az ajánlom, akik szeretik a tündéreket és a meséket. Esti mesének is nyugodtan olvasható :)

Pont: 4/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Aengus, Csenge
Kiadás: Aba, 2011
Oldal: 580