Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu

Nagyon tetszik a borító. Olyan érzésem van tőle,
mintha egy mesébe csöppentem volna,

Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu (Második Atlantisz II)

Hogyan találtam rá: Megnyertem egy facebookos sorsoláson, még karácsony körül, csak eddig valahogy nem volt hangulatom elolvasni.

Fülszöveg:

Tíz évvel járunk az első kötet, a Második Atlantisz eseményei után. Hőseink felnőttek, és problémáik már nem kamaszos botorságok, hanem a felnőttkor jóval komolyabb gondjai.

Azaész, miközben attól tart, hogy varázsereje ismét rossz útra téríti, kénytelen azzal is szembenézni, hogy édesapja betegsége miatt hamarosan rászáll a korona.

Aengus a pilisi erdő mélyén rálel egy eddig ismeretlen tündérkolóniára, ahol az őskori matriarchális társadalmak törvényei uralkodnak.

Szerelemmel és árulással egyaránt meg kell küzdenie, miközben megpróbál változtatni a magyarországi tündérek évezredes, kegyetlen szokásain. 

Santorinin feltűnik Lucien, Spiro féltestvére, hogy híres bátyja találmányai után szaglásszon, ő pedig többre bukkan, mint legvadabb álmaiban képzelte volna. 

Az emberi kapzsiság lelepleződéssel fenyegeti Atlantisz városát, ahova a gaztevők útja a pilisi tündérek aljas kihasználásán keresztül vezet.

Vajon fel tud-e nőni Azaész az uralkodás sellőt próbáló feladatához? Sikerül-e ismét megmentenie Atlantiszt, és felelősségteljes uralkodóvá válni? És miféle titkot rejt az a norvég barlang, amely képes az egész tündértársadalom életét egy szempillantás alatt megváltoztatni?

Elég érdekes ötlet volt úgy belekezdeni, hogy nem olvastam az első részt, de úgy voltam vele, hogy mégiscsak tíz évvel járunk az első rész után, csak nem leszek teljesen elveszett, és tényleg nem voltam. Oda kellett ugyan figyelnem, főként az elején, amikor megismertem egy csomó új szereplőt, és az első harminc-negyven oldalon csak úgy kapkodtam a fejem, hogy ez ki, és az ki. A pocsék névmemóriám ellenére körülbelül ekkorra sikerült beazonosítanom mindenkit. Persze ott volt az a hátrány is, hogy nem ismertem a Második Atlantisz történéseit, és a főszereplők sokszor visszautaltak rá, ami eleinte zavart, de hamar elkezdtem élvezni, hogy összerakosgathatom a darabokból, mi történt korábban, és valamennyivel a könyv vége előtt teljesen összeállt a kép.

Az írónő

A történetet meglepően szokatlan módon írta meg a szerző (legalábbis én nem gyakran találkozik ilyesmivel), ugyanis nagyon gyakori a narrátor váltás (négy-öt oldalanként előfordul). Minden pozitív főbb szereplő szemszögéből olvashattam legalább egyszer, de néhányszor még az egyik gonosz karakter szemszögével is találkoztam, aki nem is volt igazán gonosz, inkább dühös és elkeseredett.

A könyv erőssége egyértelműen az, hogy csak úgy pörögtek az események, és a szerző alig hagyott időt, hogy feldolgozzam az újabb és újabb információkat. Ja, de hagyott, amikor Azaész jó sokszor elmondta, és elgondolta, hogy mennyire fél használni a hatalmát, nehogy visszasodródjon a „Sötét oldalra”. Ez egy kicsit idegesített, mert bár megértettem Azaészt, de Elellel értettem egyet, miszerint nem kell félnie az erejétől.

A történet azzal kezdődik, hogy Elel (Azaész felesége, Atlantisz hercegnője, a történet egyik főszereplője) kisöccse, Patrikot, akinek az anyja tündér, az apja pedig ember elrabolják. Mindenki azonnal a keresésére indul, és végül Aengus (az írországi tündérek trónörököse) és Spiro (Nobel-díjas fizikus) talál rá a pilisi erdő mélyén egy tündérfaluban, amiről eddig senki nem is tudott. Még a fajtársaik, az írországi tündérek sem.

A falu körülbelül száz fős, és matriarchális a társadalom, tehát a férfiakat teljesen elnyomják a nők. Nemhogy nem szólhatnak bele a falu vezetésébe, de még azt se dönthetik el, hogy kit választanak a párjuknak, és csak aljamunkát végezhetnek.

Aengus végül ott marad azzal a feltétellel, ha a tündérek elengedik Patrikot és Spirot, mert felkeltette az érdeklődését az egyik ottani lány, Csenge.

Bár Csenge eleinte elérhetetlennek mutatja magát, de végül kiderül, hogy ő se tud ellenállni Aengusnak, és segítenie is kell a népének, ugyanis a pilisi tündérek hatalmas problémával küzdenek…

Eközben Azaész és Elel Santorinin nyaralnak, ahol feltűnik Lucien, Spiro öccse, aki csak nemrég jött rá, hogy a görög tudós a bátyja, mert a főnöke megfenyegette, hogyha nem kémkedik, akkor kirúgja, és neki meg szüksége van a pénzre a tolószékes kislánya miatt, ezért a lelkiismerete szava ellenére elvállalja a feladatot. Ez a kutakodás viszont nagyon-nagy bajba juttatja Azaészt.

Szóval van bonyodalom bővén, és még a huszadáról se meséltem annak, ami történt.

A karakterek szerethetőek, és valahol mindegyikük motivációja érthető, bár egyszer-kétszer úgy éreztem, hogy túlságosan egyformák, amikor a saját szemszögükből látják a dolgokat, és teljesen mások, amikor nem ők vannak a középpontban.

Csenge és Aengus

A párbeszédekkel volt egy kis bajom, ugyanis a szerző nagyon igyekezett életszerűre festeni őket, csak ezzel néha túlzásba esett, és pont az ellenkező hatást érte el, mint amit ki akart váltani.

Az is zavart egy kicsit, hogy Spirót és a fiát, Stavrost folyton letorkolták a szereplők, hogy hagyják már ezt a tudományos halandzsát, nem értenek egy szót sem, közben én mindent értettem abból, amit mondtak, pedig még csak gimnazista vagyok, a szereplők meg már felnőtt emberek, szóval elég érdekes értelmi szinten állhatnak… De végül is ez nem akkora hiba, hiszen nem várhatjuk el egy írónőtől, hogy a szereplője teljesen úgy beszéljen, mint egy igazi zseni. Az mindenképpen jó pont, hogy legalább megpróbálta.

Összességében tetszett a könyv, és sikerült teljesen kikapcsolnia, bár az biztos, hogy kell hozzá egy bizonyos tündéres hangulat. Nem mondom, hogy a kedvencem lett, de a folytatást mindenképpen el fogom olvasni, ha megjelenik.

Főként azoknak az ajánlom, akik szeretik a tündéreket és a meséket. Esti mesének is nyugodtan olvasható :)

Pont: 4/5

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Aengus, Csenge

Kiadás: Aba, 2011

Oldal: 580